Miért van annyi szenvedés a világon?

Ez egy olyan kérdés, amivel szinte naponta találkozunk, hiszen ha szétnézünk magunk körül, közvetlen környezetünkben, vagy a média tudósításaiban, vagy az egész világban, akkor azt láthatjuk, hogy fájdalom, szenvedés, betegségek, háborúk dúlnak és ezeknek óriási számú áldozataik vannak. És az ember felteszi automata a kérdést, hogy miért van ennyi nyomorúság, miért kell ennyit szenvedni? A betegségek terén sincs másként, láthatjuk, hogyan tombolnak halálos betegségek, napi tudósításokat hallhatunk rákos betegekről, azok szenvedéseiről, haláláról és nemcsak. 

Mivel az ember tehetetlenül nézi végig mindezeket és azt látja, hogy senki nem képes ezeket a folyamatokat, elszabadult indulatokat, gyűlölködő manifesztációkat és ezek kihatásait megállítani, magasabbra emeli szemeit, egy nagyobb erő után kutatva szemrehányóan teszi fel a kérdését: miért engedi meg Isten ezt a sok szenvedést? Mivel ő maga tehetetlennek érzi magát, ezért valaki mást keres bűnbaknak, és mivel magához hasonlót nem talál, ezért egy nagyobbat szólít meg, akit vádol saját tehetetlensége miatt.

Sok ember miután felteszi a kérdést, hogy miért van ennyi szenvedés a világon, a figyelmét Isten felé fordítja és kérdőre vonja Őt, hogy miért engedi meg? Úgy gondolom, hogy aki őszintén teszi fel a kérdést magának, mármint azt, hogy miért van ennyi szenvedés a világon, az valahol belül szeretne egy jobbat, egy jobb világot látni, ahol nem a gyűlölet, nem az erőszak, nem a félelem, nem a háború, nem a betegségek, nem a gonosz uralkodik, hanem az öröm, a békesség, a lelki nyugalom, a szeretet, az egymás megbecsülése.

Aki pedig csak kötekedni akar Istennel és ezért teszi fel Neki a kérdést, az igazán haragszik Istenre és ebből kifolyólag Őt hibáztatja mindenért, ebből a haragból pedig jut embertársainak is, hiszen ez a legegyszerűbb módja, hogy megmagyarázza tehetetlenségét. Az elmúlt napok eseményei kapcsán gondolkodtam el, hogy mennyivel könnyebb gyűlölni, mint szeretni. Mennyivel könnyebb bűnös természetünkből fakadó haragunk, gyűlöletünk hangoztatása, mint a szeretet gyakorlása.

Jézus egy teljesen más értékrendet hagyott hátra azoknak, akik hisznek Benne, mint ami a világban van. A világban gyűlölet van, harag van Isten fele és gyűlölet van, harag van egymás fele. És ebből fakadnak az Isten ellen és egymás ellen elkövetett bűnök. Ezeknek a bűnöknek a következményei a sok fájdalom, betegség, háború, erőszak, félelem, halál. Igen, ilyen egyszerű a kérdés megválaszolása. Mindennek oka a bűn, ami az emberben van születésétől fogva.

Isten, akit oly sokan rossznak látnak és annak is mondanak, óriási lépést tett annak érdekében, hogy kibékítse az embert magával. Isten azt akarja, hogy a harag, a gyűlölet megszűnjön az ember életében és helyére megértés, öröm, békesség költözzön az emberi szívbe. Sokan viszont ragaszkodnak ehhez a haraghoz és ehhez a gyűlölethez, mert mint mondtam, sokkal könnyebb kifejezni gyűlöletünket, haragunkat mások iránt, mint szeretetünket. De, aki mégis úgy döntene, hogy elege van a sok káros, mérges, háborgó indulatból, amit a környezet, vagy média, vagy család táplál benne, az megszabadulhat. Tehát van szabadulási lehetőség.

Ha van az egyén számára szabadulási lehetőség, van a világ számára is szabadulási lehetőség ebből az állapotból. A kiút Isten törvényének elfogadásában van. Isten úgy szerette ezt az egész világot, hogy egyetlen Fiát feláldozta a világ bűneiért. Isten Fia a bűnt eltávolította az útból, most már az emberen áll, hogy válaszol-e Istennek erre a lépésére, hogy minden helyreálljon. A válasz a Biblia szerint elszomorító: kevesen válaszolnak. 

A világban a bűn annyira elhatalmasodott, hogy nincs megállás. A végső következmény a végső pusztulás lesz. De, aki mégis őszinte saját magával szemben és meglátja tehetetlenségét, és meglátja szükségét egy nagyobb hatalomnak, aki az életét helyrehozhatja, annak van szabadulási lehetőség. Úgy-e szokták mondani, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! És ez így van. Tehát, ha kevés ember békül meg Istennel, nem lesz nagy változás a világban. Mégis a nagy világban sok kis sziget jött létre és jön létre, amolyan békesség sziget, ahol Isten be tud avatkozni emberek életébe, megváltoztatja azt, és ennek szabadulás a következménye, nemcsak egyéni, de közösségi szinten is.

Tehát, ha őszinték vagyunk saját magunkkal szemben, azt mondhatjuk, hogy nem Isten a hibás, nem más a hibás elsősorban, hanem én vagyok  a hibás. Ha viszont nem tudom, hol kezdjem el, hogy tegyek valamit annak érdekében, hogy változzon a dolog, akkor tudnom kell, hogy Istenhez fordulhatok. Ha őszinte, bűnbánó szívvel Hozzá megyek, akkor Ő az Ő Fia által megszabadít. Ha pedig én megszabadultam, akkor másképp fogom látni Őt. Egy szerető Istent fogok látni, egy megmentő, vigasztaló Atyát fogok látni, aki az Ő Fiát értem adta, hogy megváltozzon az életem és megmeneküljek. És ha Jézus értékrendje kezdi uralni az életemet, akkor a világot is másképp fogom látni. Már nem gyűlölködő, haragos nézeteim fognak dominálni, hanem az Isten szeretete és embertársaim szeretete.

Mert ez az az értékrend, amit Jézus Krisztus, Isten Fia hagyott hátra mindazok számára, akik hisznek Benne, ez az igazi kereszténység alapvető és legfontosabb elve, hogy szeressük Istent teljes lényünkkel, és szeressük embertársainkat, mint saját magunkat. A szenvedések, fájdalmak, betegségek, nyomorúságok, háborúk, félelmek ezen a ponton kezdenek el megszűnni. A változás ennek az értékrendnek az életbe lépésével kezdődik el. Erre épül fel az az új világ, amire legbelül oly sok ember vágyik, de nem tudja, hogy miként érheti el. 

Ez a világ sok szenvedést, fájdalmat, igazságtalanságot tartogat mindazok számára, akik ragaszkodnak hozzá. De van egy másik lehetőség már itt, ebben a romlott, elfajult világban, hogy megváltozzunk és befolyásoljuk jó irányba környezetünket, hogy a végső pusztulás ne legyen teljes pusztulás. 

"Jézus pedig monda néki:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, 

teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. 

A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." Máté 22; 37-39